Tóth Árpád: Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
NA EZÉRT SZERETEM ÉN KOSZTOLÁNYIT
"Egy darabig vízszintesen, levetkőzve feküdtek egymás mellett, a vékony nyári paplanok alatt.
Majd különös fény gyulladt csukott szemhéjaik mögött, hirtelenül fölálltak, elváltak egymástól, áthágva szobák falait, évek messzeségét, különböző irányokban bolyongtak, nekik is ösmeretlen ösvényeken, immár teljesen felöltözve, mindenféle regényes színpadi jelmezekben.
A mindennapi csoda történt meg: álmodtak."
Ez csak egy aprócska, "lényegtelen" idézet az Édes Annából.
|